Karina beszámolója

Hónapokkal ezelőtt egy Messenger-csoportot készítettem, ahova több pusztinai középkorú férfit és nőt összehívtam egy beszélgetésre. A csoportban megírtam, hogy szó van egy közös projektről, és arra kérem azokat, akik részt szeretnének venni, hogy jelentkezzenek, és beszélgessünk egy kicsit. Akkor majd elmondom, milyen projektről is lenne szó. Szép számban jelentkeztek, és nagy örömömre azok az emberek jelentkeztek, akiket én nagyon is szerettem volna bevenni a csoportunkban. Miért ők, miért ez a korosztály? Rég piszkálta a gondolatomat, hogy a szüleim korosztálya vagy egyáltalán a 40 évesek korosztálya, akik még gyermekkorukban magyarul kommunikáltak, hogyan vélekednek, hogyan élik meg napjaikat, hogy viszonyulnak a magyar nyelvhez, mit adnak át a gyermekeiknek a csángóságukból, és milyen módon befolyásolta a migráció az identitástudatukat. Egyáltalán van-e identitástudatuk, és ha igen, akkor minek vallják magukat? Azt gondoltam, könnyű lesz, hiszen annyira bízom a falustársaimban, hogy kételyeim nem voltak afelől, hogy ne tudnának boldogulni. Célom az volt, hogy kicsit fedezzük fel önmagunkban, hová is tartozunk, mi köt össze bennünket, és a huszonegyedik században milyen egy csángómagyar szülő gondolkodása. Ugyanakkor figyeljük meg, hogyan tudnánk összhangban hozni a hagyományainkat a modernitással, a múltat a jelenen keresztül a jövőnek hogyan tudjuk átadni. Hogyan éljük meg a múltat a jelenben és azt miként tudjuk rávetíteni vagy belenevelni gyermekeinkbe. 

Első beszélgetésnél igen jól sikerült minden. Az idő gyorsan repült, és észre sem vettük, hogy telt el az első másfél óra. A résztvevők bemutatkoztak pár szóban: 

  • orvosi asszisztens, keresztanyám, a falu csodatevő embere, mindenki a nap 24 órájában fordulhat hozzá, hiszen mosolyával és jókedvével a beteg embereket is meggyógyítsa, 
  • ügyes zenész, jó angolos, a pap jobb keze volt egykor, mikor otthon volt még, csíkszeredai bentlakás tanulója és az a fiatal 15 éves kamasz lány, akire bármikor bármiben lehet számítani. 
  • Óvónő, tanító, a nagyapójánál magyarabb ember a faluban nem volt, Csíkszeredában tanult, majd Udvarhelyen, és majd Iasi-ba végezte felsőfokú tanulmányait, 
  • délutáni magyar foglalkozásvezető, 6. osztályos korában került el Csíkszeredában Borbáth Erzsike néni bíztatására, 3 gyermek édesanya és nagyobb fontosnak tartja a vallásos nevelést, a hagyományaink fenntartását. 
  • Nála viccesebb embert nem ismerünk, ezért szeretjük, magánvállalkozó, horgász, kőműves és magát egy szálló falevélnek érzi. 
  • 2 gyerekes anyuka, felnőtt fejjel kezdett el magyarórákra járni, hagyományőrző csapat fő tagja, és nemrég kezdett el kézműveskedni a faluban, és szőttes anyagokból készít mindenféle kiegészítőket, táskákat. 

Olyan természetes volt, hogy itt volt velünk Judit is, pedig őt még soha nem látták élőben, csak a képernyőn keresztül de mégis olyan barátságosan és befogadóan viselkedtek vele. 

Első találkozón feladatként kapták tőlem, hogy mindenki gondolkozzon el, mit vinne magával a világ végére. Kíváncsi voltam, hogy a pusztinai ember tudatában hogyan nyilvánul meg a csángósága, a vallási hovatartozása és a kötelékei miben nyilvánulnak meg. Érdekes válaszok születtek, ugyanakkor kezdtem érezni azt, hogy a két léc közé szorulok. Ekkor jutott eszembe az, hogy talán én mit vinnék magammal? Mi a fontossági sorrend az életünkben ma? A vallás, a kultúra, a nyelv hogyan nyilvánulnak meg a mai életünkben?

Mit gondolok én erről a témáról? Elfogult vagyok a pusztinaiságom iránt vagy kutatói szemmel tekintek mindenre? Hogyan tudom a kettőt egyensúlyba hozni és hogyan lesz a részvételiség valós? Tudok figyelni arra, hogy a két tény ne zárja ki egymást, és párhuzamosan a pusztinai énem és a kutatói énem is megszólaljon? A témák csak sokasodtak és a vázlatom már háttérbe szorult. Láttam a résztvevőkön, hogy a lelkük mélyből jöttek a szavak. Sokszor pusztinaiason, sokszor igyekezve a „tiszta magyar” beszédre. 

A második–harmadik beszélgetés már természetesen alakult, folytatódott.  A sok családi történet, a gyermekkori emlékek, a pusztinai kép, a népszokásaink, a hagyományaink, ételeink, és sorolhatnám még a megbeszélt témákat, egyfajta nosztalgikus hangulatot teremtettek. A beszélgetéseink lelki terápia szerepét kezdték betölteni. 

A beszélgetések során sok mindenre rájöttem. Legfőképp arra, hogy én hogyan látom a falumat, a moldvaiságomat és mit gondolok a pusztinaikról. Ugyanakkor arra is fény derült, hogy pusztinainak vagy csángómagyarnak lenni nem csak azt jelenti, hogy piros kendőben járunk és karincában, hanem vannak más meglátásink is. Hogy mitől csángó a csángó magyar? Sokszor szoktam hallani több mindenkitől, hogy igen, mert nem is látszik, hogy moldvai vagy. Honnan is látszani, teszem fel a kérdést? Úgy gondolom, hogy a kutatók nagy része még mindig azt a képet kívánják megtartani Moldváról, amit a nagyszüleink korában tapasztaltak. Nem azt mondom, hogy nem maradt meg a „veres rua” vagy a karinca, de mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint mások. 

Sokszor feltettem magamban azt a kérdést a beszélgetések után, hogy vajon mivel maradnak meg a résztvevők a másfél óra után? Hogyan viszonyulnak ezekhez a beszélgetésekhez utólag? Egyáltalán gondolkodnak az elmondottakra vagy számukra természetes beszélni ezekről a jelenségekről, a nagyszülőkről a gyermekkorról? Ezek a beszélgetések lényegében a múlt, a jelen és a jövőről szólnak. Ezekből a beszélgetésekből pár részletet állítottam össze. A gyermekkori emlékek, a nagyszülők, a család és a faluközösségben megélt pillanatokról. 

Hogyha most kellene még egyszer ezt elkezdném, sok mindent másképp csinálnék. Semmit nem bántam meg a cselekedeteim közül, viszont úgy gondolom, hogy a beszélgetésekben több interaktív, vizuális feladatot kellett volna becsempészni. A résztvevőim a falu közösségének több rétegéből származnak, így talán jó lett volna közösen olyan tevékenységet szervezni, amiben a saját munkakörének megfelelő feladatot teljesíteni tudjuk. A kőműves egy pusztinai alkotást írjon le vagy a tanár-tanító egy óravázlatot mutasson be, amit ő tanít a pusztinai gyermekeknek, és még sorolhatnám. Utólag úgy gondolom, hogy ezeknek a nyelvi megnyilvánulása sok kincset őriz, amit mi mint pusztinai magyar nem veszünk észre, hiszen számunka ez mindennapi, de talán a migráció és modernizáció hatására ezek eltűnnek. Tervemben áll ezt folytatni és összeállítani egy olyan anyagot, ami a pusztinai emberek véleményéről szól. Mit gondolnak ők magukról ma, hogy tudjuk kifejteni, kik vagyunk mi ma. 

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

<span>%d</span> blogger ezt szereti: