Isa beszámolója

A CserCseTare-projekt óriási élmény volt számomra. Az elején egy kicsit nem volt tiszta, hogy mi is a célja, mit is kellene belőle kihozni, mert az, hogy bármilyen irányba vihetjük, mintha túl jó lett volna, hogy igaz legyen. Az egyetlen kikötés az volt, hogy a résztvevők legalább egy évet kellett járjanak magyar nyelvű iskolába vagy iskolán kívüli órákra, foglalkozásokra, ami nekem nagyon kevésnek tűnt feltételnek. De aztán ahogy haladtak az alkalmak, rájöttem, hogy tényleg rám, és azokra, akikkel a projektet csináltuk, ránk van bízva, hogy mi is legyen a folyamata és az eredménye is. 

A felkészítő alkalmakat nagyon hasznosnak találtam, és leginkább abban segítettek nekem, hogy biztonságosan „mozogjak” ebben a kutatócsoportban, mivel Csanádon kívül, akivel életemben vagy párszor találkoztam, csak Karinát ismertem, de vele sem voltam ennek előtte ilyen környezetben. 

Az első alkalom a saját projektemben nagy változásokat hozott számomra abban, ahogy a csángóságot látom, a saját csángóságomat, a barátaimét, a családomét. A projektet végig kisérték Vera és Blanka, a projektben pedig Andreea, Sabina és Carina, mindegyik gyerekkori barátnőm, vettek részt. Nagyon sokat tanultam mindenféle tereken arról, hogy én ki is vagyok, kik a barátnőim, mi fontos számunkra, és mindezeket egy-egy nagyon szórakoztató és felszabadult beszélgetés keretében. Nem jött elhiggyem, hogy egy tudományos projektet ennyire lehet élvezni, és hihetetlenül szerencsésnek gondoltam magam, hogy részese lehetek. Minden találkozó után volt egy-egy találkozó Verával és Blankával, amik nagyon hasznosak voltak számomra amiatt, hogy teret adtak arra, hogy a találkozón elhangzottakat kibeszélhessem, feldolgozhassam. A részvételükkel óriási biztonságérzetet adtak nekem egyrészt, másrészt pedig egy másik szemszögöt, amiből megláthattuk a számomra esetleg megszokott dolgokat. A második alkalom, amin mindenki részt vett, hasonlóan zajlott le, mint az első, azzal a különbséggel, hogy Sabina internetkapcsolata nem volt a legjobb, ezért nem igazán tudott hozzászólni a témákhoz. Nagyon sokat tanultam azon az alkalmon is a világról való nézeteimről, a lányok nézeteiről, mivel kicsit komolyabb témákat firtattunk, mint az első alkalmon. Örvendtem, hogy egy kicsit a felnőttebb, a jelenben élő énünk is megmutatkozott a nosztalgikus, a múltunkról mesélő énünk mellett. Ezt az alkalmat is követte egy beszélgetés Verával és Blankával, és mint az első, most is segített abban, hogy elgondolkodjak azon, amiről beszéltünk, és kimondhassam magamból mindazt, ami kimondatlan maradt a beszélgetéssel kapcsolatosan. 

A harmadik alkalom egy kicsit eltért az előző kettőtől abban, hogy megtervezettebb volt, kötöttebb. A gyakorlatok, amikkel készültem, akörül a kérdés körül forogtak, hogy „ki vagyok én?” Ezen az alkalmon is tanulhattunk nagyon sokat egymásról, és megerősítette a barátságunkat. Ennek a beszélgetésnek a végén jutottunk el oda, hogy miként szeretnénk bemutatni ezeket az alkalmakat a külvilágnak. Mémekre esett a választás (Andreea mémek mellett egy gyönyörű verset is írt, és egy játékot is elkészített), amiket a következő napokban készítettünk el és osztottunk meg egymással. Szerintem ezek a mémek nemcsak az alkalmakat, amiket együtt töltöttünk, mutatták be nagyon jól, hanem a viszonyunkat a világhoz, a családjainkhoz, magunkhoz; a kultúránkat és a hozzá való viszonyunkat is bemutatták.  

Mivel az édesanyáink gyakran szóba jöttek, tartottunk egy negyedik alkalmat, ahol ők is részt vettek. Mindegyik lány megbeszélte az alkalmat az édesanyjával, és ezen a találkozón azt éreztem, hogy a lányuk inkább magukénak érezték, abból a szempontból, hogy ők is jobban figyeltek arra, hogy ne álljon meg a beszélgetés, hogy milyen a hangulat, aminek én különösen örvendtem. Nagyon élveztük ezt az alkalmat, mert nagyon sok ideje nem volt lehetőségünk arra, hogy mind egy helyen lehessünk. Ez volt az első alkalom az életünkben, hogy mint felnőttek voltunk egy helyen az édesanyáinkkal ebben a formátumban, és felnőttekként, felnőtt témákról is társaloghattunk velük, a gyerekkori emlékeink és a nosztalgiázás mellett. 

Összességében ez a projekt számomra egy nagy ajándék volt, amiből rengeteget tanultam, nagyon sokat fejlődtem. Nagyon örvendtem, hogy Vera és Blanka végig mellettem voltak, mindig meghallgattak és éreztették velem, hogy mindig számíthatok rájuk és a segítségükre. Biztos másképp éltem volna meg az egész projektet, ha nem adódott volna lehetőségem arra, hogy elmondjam valakinek a gondolataimat, hogy volt, akivel reflektáljak az alkalmakra, és így még többet tanulhassak belőlük. 

Utolsó gondolatnak azt szeretném még elmondani, hogy nagyon örvendem, hogy ki lettem választva ebbe a projektbe, de remélem, hogy jövőre nézve be fogunk tudni kapcsolni román nyelvű csángó értelmiségieket, mert szerintem ez a projekt gyönyörűen bemutatta, hogy mennyire értékesek, és hogy nélkülük a csángókról alkotott kép nem teljes.

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

<span>%d</span> blogger ezt szereti: